Városi fények

A fények mennyasszonya ez a város

hiába veszi föl fekete ruháját esténként

a látóhatár,

itt az üveg és a beton uradalmában minden

ragyog.

Te mégis elvágyódsz innen,

magas homlokodon vidéki csillagok

világítanak.

Én is csak megszokásból vagyok itt,

tenyérnyi házam körül tüzes reflektorokat

cipelő autó-csordák keringenek,

és éjszaka is dübörgő motorszívvel sietnek

át a mellkasomon a sztrádák népei.

A fények mennyasszonya ez a város

hiába jönnek fekete felhő-bekecsben nagy

viharok a magas tornyok fölé

itt mintha mindig karácsony volna

ingyen szórják rám pazar csillámaikat

a kirakatok is.

Lázas neonok hideg lüktetésétől hajszolt

szememet már én is inkább a falusi

teliholdra bíznám,

augusztusi éjszakákon, amikor az elszórt

tanyák pusztai csöndjében

eltévedt meteoritok érnek földet

S mint egy elszakadt csillár darabokra hulló

égitestek villannak meg egy utolsót

kihunyó fényükkel gyászolva a búcsúzó nyarat.

Ellesném tőled a szerelmet

Ellesném tőled a szerelmet,

a tavaszi titkot mellyel hódítani idnul

a legutolsó darázs is.

Ellesném tőled a szerelmet az ölelést az áprilisi szelek

harmatos érintését.

Ellesném tőled a csókot melynek tüzétől

üstökösként csap a szívembe a forró nyár.

De már késő, egy hónapja elmentél,

és a júliusi hőguta váltólázas emlékeit

újra fölidézi bennem a hideg őszi sél.

Csak romok maradtak utánad.

S a romok királya az erjdeő dudvarakásokon is,

zölden trónoló moha napfürdőzik az ablakom alatt.

Már érzem a szívemben a közeledő hó súlyát,

És füstszagú tarlók szorulnak  a tüdőmbe.

Azért néha még rád is gondolok, amikor egy

balatoni képeslap kifakult szineivel

játszik a szemem,

s mellkasomban ilyenkor a fölszakadó sóhajok

messzire szállnak a zöldet hullámzó badacsonyi

tőkék fölött.