Esti Séta

Dr. Füleki László közjegyző, Püspökladány

Kerülő úton megyek haza,

a nyári eső után maradt párában

aszfaltot lélegzik a bőröm.

Két hosszú utca grádicsait is

meg kell másznom, hogy áruházakkal

körülfalazott lakótömbömet megtaláljam.

Észre sem vettem hogy már augusztus vége

van s talán nem jön több hőhullám

hogy fölgyújtsa a kirakatokat és a fulladozó

városi sokadalmat ledöntse a lábáról

mint egy utazójárvány.

Kerülő úton megyek haza,

mert elhiszem, hogy útközben mellémszegődik

egy lombzúgással udvaroló nyárfasor,

és kérges oszlopok között léphetek be a fák

nagy múzeumába hogy együtt imádkozzak

az erdő madaraival.

De csak motorzúgást hallok,

és az esti csúcsforgalom támad rám az utca

végén.

Hiába keresem, itt a városban úgysem fogom

megtalálni gyermekkorom nagy mezőit s hiába

nézek hátra nem jön utánam a vidéki rét

zöld szerelvénye mint egy lassú tehervonat.

Jobb ha minél gyorsabban hazamegyek,

oda ahol még fölkapaszkodik a hegyre a vadvirág

és távcső nélkül is látható a legyőzött erdők

maroknyi hadserege.

Minden napomat

Kátainé Dörgő Irénnek Karcagra pátosszal és tisztelettel ajánlom ezt a verset.

Külön köszönöm az önzetlen támogatást, a kultúrát és a reményt.

Neki írott versem az őszinte szeretet és nagyrabecsülés lírája.

Minden napomat neked adnám,

lélegeznék a véreddel,

és a szemeddel innám a kék eget.

Egyesülnék veled,

mint a nagy folyók a márciusi jégzajlással.

Nélküled csak évelő fű vagyok

a szikes puszták mellkasán, vagy magányos

erdei csapás amit csak a vadászok járnak be

ha jön a szezon.

Pedig egykor együtt indultunk,

és nagyobb volt a tüdőnk mint a Hortobágy.

Akkoriban betyárvérünket itta a szik,

és mindig az égbolt madarait lestük.

Szárnyaink-mit magas hidak a felhők között-

kifeszültek.

De hol van már mindez,

rég megszöktél tőlem s arcodat elrejtetted

megmászhatatlan hegyek mögé.

Amikor nálad jártam

Amikor nálad jártam

tiszta ágyneműbe fektettél,

s az októberi erdő lomb-szagával

altattál el.

Lándzsás füvek tavaszi rohamairól álmodtam

és rétek takargattak pázsitos puhasággal

amikor hajnalban átöleltél.

Sohasem szerettél

Sohasem szerettél

csak érzelem nélküli vágyaid

trófája voltam.

Ha öleltél szikrázott a vérem

mert én szerettelek.

Meggyújtottam neked mindig a gyertyát

és te tudtad: hajnalig fogsz lángolni

ha én is akarom.

Sohasem szerettél csak a testünk

találkozott,

szavakban nem tudtuk önteni

miért akarjuk egymást.

Néha a zene nyelvén szóltál hozzám,

s mielőtt nekiindultál beutazni testem égtájait, muzsikával díszítetted föl

színtelen öleléseidet.

Ilyenkor azt hittem, a szerelem fényei

ragyognak a szemedben és sóhajaid a beteljesülés hangjai.

De most már tudom: sohasem szerettél

csak égni akartál s ha meggyújtottam neked

a gyertyát, érezted: hajnalig fogsz lángolni

mert én is akarom.